Az építészek bevonásával zajló, közügyeket érintő társadalmi konzultáció lassan kiérdemli a „Díszlet” márkanevet. A MÉSZ esték sorozatban Osskó Judit ezúttal a Liget projekt éppen aktuális állása kapcsán beszélgetett meghívott vendégeivel.
A Vár után a Liget került terítékre a MÉSZ székházban, és mint az est folyamán elhangzott, okkal – nagyon is szerves kapcsolat áll fenn a két kiemelt projekt között. Ez ugyan eddig is világos lehetett azok számára, akik kezdettől követték az események alakulását, és nem –az egyik meghívott, Lányi András szemléletes példájával élve - a tünetek felől közelítették meg a betegséget. Az építészfórumon megjelent, a Hauszmann bizottság tagjai (Csomay Zsófia, Lővey Pál, Schneller István) által Lázár Jánoshoz intézett nyílt levél megerősíti a néhány nappal a levél megjelenése előtt lezajlott beszélgetés tanulságait: a Budapest városszerkezetét, közlekedését, területhasználatát, kulturális és társadalmi fejlődését alapvetően befolyásoló építési programokra vonatkozó szakmai konzultáció a döntéshozók részéről egyoldalú párbeszéddé silányult, és - ahogy a levél fogalmaz - pusztán a kommunikáció látszatát igyekszik alátámasztani.
A részben a pódiumon, részben a közönség soraiban helyet foglaló hozzászólók (Balázs Mihály DLA, Bardóczi Sándor, dr. Buzna Margit, Kerekes György, Lányi András, Nagy Gergely, Ráday Mihály, Rostás Zoltán, Sáros László, Schneller István, Varga-Ötvös Béla) kommentárjaiból kirajzolódó kép a Városliget beépítése esetében is ezt látszik igazolni. Egyre szélesebb és nyilvánvalóbb a szakadék a tervezett beépítést támogató, illetve elutasító csoportok között, és az ellenzők nevének puszta felsorolása is azt bizonyítja, nem hozzá nem értő civilek szokásos hőzöngéséről, nem az ultrazöldek háborgásairól van szó, hanem elismert szakemberek véleményéről, ami történetesen ellentétes a döntéshozókéval. Az eddigi tárgyalások holtpontra jutottak, ideje egyrészt megvizsgálni ennek okait, másrészt a kudarc miatt érzett csalódottságtól és apátiától függetlenül összefoglalni, miben áll a szakmai tiltakozás érdemi lényege.
Ha a beszélgetésnek szakmai szempontból volt értelme, akkor éppen az, hogy egyértelművé tette az álláspontokat. A lassan már több éve zajló vita során annyi érvelést hallhattunk mindkét oldalról, és annyi szakma nyilvánított véleményt, hogy érdemes egyértelműen leszögezni mi az, ami miatt a különféle szakmák nem értenek egyet a Városliget jelenlegi tervezett beépítésével. A vita ugyanis nem a kivágott fák számában merül ki, hiába tűnhet úgy a folyamatot mélységében nem ismerő laikus közvéleménynek.
A tervezett beruházással egyet nem értők - legyen szó környezetvédő, műemlékes, urbanista, építész, vagy majomtenyésztő szakemberekről – elsősorban a projekt hosszú távú hatásaitól féltik Budapest jövőjét. Egy épület odapottyantása egy város bármely pontjára ugyanis nem önmagában értékelendő építészeti tett, hanem olyan döntés, amely városi folyamatok tömegét generálja. A korszerű városfejlesztés ennek figyelembevételével hozza döntéseit szerte a világon, többek között ezért is alakítják a nagyvárosokban sorra a belterületen álló, funkciójukat vesztett iparai épületeket kulturális létesítményekké. A világ népességének megdöbbentő hányada él nagyvárosokban, a közösen használható zöldfelület a város szövetében egyre nagyobb kincs, ezek megőrzésére és rekreációs célú fejlesztésére irányul az élhető városok kialakításának programja szerte a világon. A Ligetben tervezett beruházást ellenző szakemberek mind egyetértenek abban, hogy a Liget fejlesztése nem csak elfogadható, de szükséges is, de szigorúan a fentiek figyelembevételével, amit egyébként Budapest hosszú távú fejlesztési koncepciója elő is ír. Érveik azt igazolják, hogy tervezett beépítés olyan irányú folyamatokat generál, amelyek ellentétesek mind a városlakók érdekeivel, mind a korszerű városfejlesztés elveivel, és kizárólag rövid távú gazdasági és politikai szempontok mentén követ el visszavonhatatlan beavatkozásokat a város testében. Ehhez képest teljesen másodlagos, hogy a majdan elkészülő épületet nemzetközi sztárok tervezik-e, vagy magyar építészek, és hogy van-e mozgólépcső a pompásan felújított Várbazárban. Ami a beruházást erőltetők érveit illeti, sajnos tapasztalatok igazolják, hogy a hasonló gigaberuházások csak nagyon rövid időtávon generálnak tényleges üzleti hasznot, a szenzáció elmúltával fenntartásuk inkább csak plusz költséget jelent a fenntartók, végső soron a lakosság részére. Városi léptékben egy hatalmas költséggel létrehozott alapvető városszerkezeti változtatás csak akkor értelmes, ha az anyagi áldozat a városlakók életminőségét ténylegesen negatív irányba befolyásoló jelenség felszámolására szolgál. Ilyen a kihalt iparterületek, a slumok, vagy akár az elöregedett lakótelepek problémája, amelyek mind komoly anyagi ráfordítást igényelnének egy felelős városvezetés részéről. Egy meglévő zöldterület a város közepén viszont éppenhogy érték, amelyet a városlakók igényei, és nem kétes megtérüléssel kecsegtető üzleti érdekek mentén, de minimum az érintett szakmák véleményének figyelembe vételével kellene kezelni. Nem a fejlesztés tényével, hanem irányával és módjával nem értenek tehát egyet a Liget projekt ellenzői.
A jövőt megjósolni persze mindig kockázatos, ezért is jellemző a fejlett nyugati demokráciákban az a gyakorlat, hogy a hasonló léptékű beruházásokat hosszú évekig, olykor évtizedekig tartó előkészítő munka és egyeztetés előzi meg, amibe a társadalmi vita és a szakmai tanulmányok sora egyaránt beletartozik. Nem azért, mert arrafelé okosabb, vagy jobb emberek élnek, vagy mert demokratikus működés törvénye ezt formálisan előírja, hanem mert a döntéshozók is belátják, hogy saját érdekeik is így teljesülnek leginkább, miközben a köz érdeke sem sérül. Ez a folyamat persze időigényes és nem igazodik a négyéves választási ciklusokhoz, illetve az EU-s támogatások periódusaihoz. A projekt ellenzői a kellő szakmai ráfordítás hiányát kérik számon a döntéshozókon, és ennek elmaradását tekintik kudarcnak. Nem állja meg tehát a helyét az a kormányzati érvelés, hogy minden jelentős beruházást a retrográd, konzervatív erők hangos jajveszékelése kísért, lásd az Eiffel torony esete. Itt a helyzet épp a fordítottja: a tiltakozó szakemberek képviselik a városfejlesztés messzire tekintő, progresszív elveit, és a döntéshozók erőltetnek túlhaladott elvekkel megtámogatott politikai döntéseket, melyeket azután hangzatos kommunikációs szlogenekkel adnak el a laikus városlakóknak.
Ami szakmai beavatkozás kudarcának okait illeti, a lényeget Lányi András fogalmazta meg kristálytisztán – minden építészeti, tájépítészeti, örökségvédelmi érv törvényszerűen vált hiábavalóvá, hiszen a folyamat hátterében politikai döntés húzódik: a kormányzat a Parlament környékén már működő kormányzati negyedből a Várba akar költözni. A Liget ennek másodlagos hatásait szenvedi el. Ha a palotába visszakerül a kormányzás, a Nemzeti Galériának ott helye nincs, ahogy a Széchényi Könyvtárnak sem. Míg utóbbi elhelyezéséről kevés szó esik, az előbbi intézmény elmozdítása egybeesik Baán László eltökélt szándékával, akinek - miután a Szépművészeti Múzeum földalatti bővítésére szánt Eu-s pénzt átcsoportosították a Várbazár felújítására – a kormány tartozik egy múzeummal. Ez a múzeum kerül most a Ligetbe, és ez az a mozzanat, ami az immár abszurd módon ad hoc változó projektben végig állandó maradt. Mellette sorban elvérzett az Építészeti Múzeum, a Fotómúzeum, a Néprajzi Múzeum odébb vándorolt, a Közlekedési Múzeum 65 méter magas kupolát növesztett, cirkusz, vurstli, családi élménypark végül Európa legnagyobb biodómjában öltött testet, és legújabban egy színház is megjelent – mintha az egész Városliget egyetlen üres építési telek lenne, amin a nagyfiúk ide-oda tologathatják az építőkockáikat. Pedig nem az, a város építéséért felelős szakmák ezt igyekeztek józan érvekkel alátámasztani, mire a kormány azzal válaszolt, hogy a területet valóban egyetlen telekké olvasztotta és kivette az addigi szabályozás alól.
Lányi Andrásnak igaza van – politikai döntéseket nem lehet szakmai érvekkel eredményesen kritizálni. A politikai döntésekről legfeljebb személyes állampolgári véleményünk lehet, amit legfeljebb négyévente artikulálhatunk. A városfejlesztésben érintett szakmáknak is igazuk volt - ott reagáltak, ahol tudtak, nevezetesen a Ligetben, ahol a hosszú évtizedekre kiható városi léptékű beavatkozás kampányszerűen kommunikált építési projektben ölt testet. A társadalom jövőképe szempontjából igazán fontos változás azonban eközben a Várban folyik - sorra jelennek meg hírek arról, hogy éppen melyik előzőleg kulturális funkciót betöltő épület (a Várszínház, a Nemzeti Galéria, a Táncsics börtön, a Collégium Budapest épülete, stb) kerül át a kormány hatáskörébe, és kap irányítási funkciót.
Érdemes észrevenni a projektet kikényszerítő erők hibátlan stratégiáját, és tanulni belőle – mintaszerű, ahogyan lényegtelen kérdésekben rugalmasan engednek, miközben a számukra fontos lényeg változatlan marad. Az építész szakma készségesen belesétált a csapdába, és önhibáján kívül bábjává vált ennek a játéknak. Sajnos nem igaz, hogy a szakma felvetéseit a döntéshozók figyelmen kívül hagyták – nagyon ügyesen fordították azok tanulságait a maguk javára. A szakmai kifogásokat vagy egy időben meghozott törvénnyel megsemmisítették, vagy formálisan beépítették a projekt menetébe. Már a szerencsétlen sorsú Nemzeti Színház esetében megtanulták, hogy az építész szakma mániája a pályázat – itt volt pályázat nem is egy, és a sornak még nincs vége, most épp a Néprajzi Múzeumra írnak ki új pályázatot. Hatalmas pénzek mennek el erre, közben azonban egy percig sem kérdés, hogy a projekt leginkább megkérdőjelezhető eleme, a liget beépítésének mértéke milyen léptéket ölt. A forma változik, a lényeg változatlan. A kezdet kezdetén a tervezett épületek még a liget szélén álltak sorban, a Dózsa György út mentén. A környezetvédők féltették a zöldterület lezárását, Finta Sándor főépítész pedig felvetette, hogy álljanak a tömegek inkább az útra merőlegesen. A javaslatokra válaszul kétlépcsős, első körben a múzeumok helyére kiírt pályázatot kapott a szakma – be is került jó sok beépített négyzetméter a park közepébe. Utólag már visszasírhatjuk a Dózsa György út menti beépítést, de ezt akkor kevesen láthatták előre. Egyvalami közben változatlan maradt – a múzeumprojekt a Ligetben kell, hogy megvalósuljon – más helyszín szóba sem jöhetett, dacára az e tárgyban megjelent szép számú konferenciáknak és szakmai tanulmányoknak. A következő pályázatnál pedig már arra is ügyeltek, hogy nemzetközi sztárok is megjelenjenek – hisz ez is régi óhaj építész szakmai berkekben. Azt sem lehet állítani, hogy mindezt előre megfontolt aljas indítékból tették – teljesen elképzelhető, hogy Baán László a világ legklasszabb múzeumát álmodta magának a Ligetbe, az építészektől pedig elleste a hozzá vezető utat.
A Liget belsejébe kerülő giga építmények a laikus civilekben is gyanút keltettek: hol lesznek akkor a fák? A válasz nem is késett: azóta is azt halljuk, mennyivel több lesz a zöldfelület, ezt számítások igazolják, nem holmi szóbeszéd. Az örökségvédők Európa legrégibb közparkját féltik, a tájépítész figyelmeztet rá, hogy már a milleniumi építmények is ideiglenesnek épültek, és voltaképpen jogszerűtlenül állnak ma is a helyükön, ahogy utódjuk, a Pecsa is. Válaszul a kormányzati kommunikációban megjelenik a kétségbevonhatatlan tény: a Nemzeti Galéria a Pecsa helyén épül, azaz voltaképpen jogtiszta helyzetet teremt. A közpark pedig alapos megújításra szorul, nézzük csak meg micsoda balkáni állapotok uralkodnak ott. Ha túl sok az épület, elvesznek belőle, ha egy igazgatónak eszébe jut, hogy jó lenne az állatkertet is bővíteni, akkor nosza, itt a legjobb alkalom. Folyik az építőkockázás, miközben a projekt bázisa, a Várból elköltöztetendő Nemzeti Galéria utódja rendületlenül halad a megvalósulás felé. Baán László kedvenc érve az egész beruházás anyagi megtérülésére a szinergiák, az egymást erősítő folyamatok emlegetése. A lassan egész Budapestet felforgató komplex folyamatot két erő szinergikus együttműködése mozgatja: a múzeumot és várbeli kormányzati negyedet áhító akarat erősíti egymást ellenállhatatlanul. Az összes szereplő ennek bábja és áldozata, a Mészben lefolytatott beszélgetés ezt látszott tanúsítani.
Érdekes módon, ahogy fogy a remény a kormány döntésével ellentétes szakmai érvek érvényre juttatására, úgy válnak ezek az érvek egyre kendőzetlenebbekké, habár a rezignáltság tagadhatatlanul ott lebeg az őszinte vélemény-nyilvánítások mögött. Scneller István egyértelműen leszögezte, hogy a párbeszéd lehetetlenné vált, az esetlegesen megrendezett szakmai és társadalmi fórumokon elhangzó vélemények nyomtalanul hullanak a semmibe. A VÉSZ névre hallgató Városligeti Törvény egyik napról a másikra született, gyakorlatilag minden kényeges kérdésben kiveszi a területet az országos és budapesti szabályozás keretei közül, és úgy módosítja, hogy az mind az általános normákkal, mind Budapest elfogadott hosszútávú fejlesztési koncepciójával ellentétes, és teljes egészében a kormány által tervezett beruházásnak enged zöld utat. Arra a kérdésre, hogy ezek után az eljárás mennyire jogszerű, Schneller István azt válaszolta, hogy jogi kérdésekben nem ő az illetékes, de a jogilag védhető eljárás is lehet erkölcsileg védhetetlen. Osskó Judit sorra kérdezte az egyes szakterületek jelen lévő képviselőit arról, hogy a hatáskörükbe tartozó kérdések szempontjából mi a véleményük a tervezett beruházásról. Bardóczi Sándor tájépítész a ligetben állított építmények már említett, eredetileg is ideiglenes engedélyezésére hivatkozott, és összegzésképpen megállapította, hogy ha annak idején a Szépművészeti Múzeum földalatti bővítése megvalósul, most nincs miről beszélni. Nagy Gergely az Icomos részéről elmondta, hogy örökségvédelmi szempontból a Vár számára két haszonnal járt a második világháború: a középkori falak feltárásával és a kulturális közfunkció elhelyezésével – ehhez képest a kormányzati funkció odahelyezése visszalépést jelent. A Liget fejlesztését szükségesnek látja és az örökségvédelem elvben sem zárkózik el a közparkban épített beavatkozástól, de a mértéket és funkciót indokolatlannak tartja. Buzna Margit a 40 méter magas óriás amőba, a Vidámpark területére tervezett biodóm létjogosultságát firtatta, ennek igyekezett alaposan utána járni, egész Nyíregyházáig elment, hogy az ország legsikeresebb állatkertjének igazgatójával konzultáljon. Tőle kizárólag negatív válaszokat kapott, mind az életfeltételekre, mind a gazdasági megtérülésre vonatkozóan. Amikor a budapesti állatkert igazgatójával keresett ez ügyben kapcsolatot, fél éves egyezkedés után sikerült egy meghívást kieszközölnie, és akkor is fél teljes napon át kecskéket mutogattak a válasz reményében összesereglett szakemberek csoportjának. A Városliget szabályozási tervét még a rendszerváltás előtt készíttető Krikovszky Péter elmondta, hogy a hatalom abban az időben is tervezett a Ligetben nagyszabású ingatlanfejlesztéseket, de végül a szakmai javaslatok hatására ezeket mind sikerült környező, meglévő épületekben megvalósítani. Kerekes György volt budapesti főépítész a hosszú évek munkájával nemrég elkészült Budapesti Városfejlesztési Stratégia célkitűzéseit kérte számon a projekten, aminek az minden ízében ellentmond.
A projekt támogatói közül sokan nem fogadták el a meghívást, a jelenlévők közül Varga Ötvös Béla a Vár fejlesztési koncepciójának egyik alkotójaként a galéria kiköltöztetésére reagálva amellett érvelt, hogy megférhet egymás mellett az állami és a kulturális funkció, amennyiben a könyvtár onnan elkerül. A Vár, mint az államiság szimbóluma szerinte követeli az állami funkciók jelenlétét.
Balázs Mihály a Nemzeti Galéria épületére kiírt meghívásos pályázat második helyezettje nehezményezte, hogy csak a beépítést ellenzők kaptak hangot, még kiállítási tablók formájában is – Osskó Judit válaszul elmondta, hogy számos meghívott nem jött el a beszélgetésre, így alakult ki a valóban egyoldalú erőviszony. Bár a jelenlévők közül Balázs Mihályon senki sem kérte számon, miért fogadta el a pályázati felkérést, (hisz természetes, hogy egy kétes kérdésben csakis a szakmai meggyőződés indokolhatja az ilyen döntést) mégis némiképp magyarázkodás-ízű volt részéről a befektetett munkaórák és a pedagógia célok emlegetése. Sáros László megemlítette, hogy az, hogy a meghívásos pályázatban magyar indulók is részt vehettek, a MÉSZ érdeme. Az már a szakma szomorú belső állapotát jellemzi, hogy a szakmai szempontból vesztes helyzetben azt a kollégát marasztalták el többen nyilvánosan, aki a Ligetbe tervezett múzeum meghívásos pályázatán vállalta ellenvéleményét, és kizárást, személyes indulatokat és anyagi veszteséget vállalva ellentervet adott be. Demokráciában az ellenvélemény természetes, patetikus nemzetállamokban hősiességnek nevezik, nálunk furcsa módon árulásnak.
Az elhangzottak összességében mind az előzőekben felállított tételt igazolták: bár külön-külön mindenki a maga módján igyekezett a szakmaiságot a józan kompromisszumokkal összhangba hozni, a szakma végig lépéskényszerben követte a politika sakkhúzásait. Kérdés, hogy lehetett volna-e másképp, vagy csak a jogos tanulópénzt fizettük a demokráciagyakorlás iskolájában. A kudarc ezúttal nem szakmai természetű, meglehetős összefogással képviselték az érintettek véleményüket. Ennél egységesebben csak az elhíresült milánói expo-pavilon esetében tudott az építész szakma fellépni, igaz, ott is hiába. A szakmai hozzá-nem-értés azt a történetet épp mostanra jutatta abszurd végkimenetelig: a pavilont lefoglalta az olasz rendőrség, mert a magyar állam nem fizette ki az olasz kivitelezőket. A Liget esetében eleve reménytelen volt a küzdelem: míg az egyik fél kosárlabdázott, addig a másik kapura játszott. Rostás László zárszóként elmondta, hogy itt mindenkinek igaza van, de ők mégis ebben a projektben hisznek, és ezt fogják felépíteni. Úgy tűnik, a magyar építészek választhatnak: vagy együtt hisznek a döntéshozókkal, vagy múzeum helyett világklasszis biciklitárolókat építenek. A MÉSZ-ben megrendezett este érdeme, hogy a higgadt szakmai álláspontok hallatán nem a kudarc érzésével távozott a hallgató. A jövőre nézve haszonnal járna a folyamat objektív dokumentálása, ennek egy lépése volt a Mész-esték Ligettel foglalkozó epizódja.
fog. 